Akik igazán számítanak
Rose három gyerekével egy kiürült szállodában lakik, átmenetileg — legalábbis így mondja. Nincs pénzük, de a nő minden nehézségre ugyanazzal a lefegyverző derűvel és jókora adag önáltatással válaszol. Jean a harmincas éveiben jár, egyedül él, és tudatosan zárta ki magából a külvilágot. A két ember a lehető legfurcsább körülmények között találkozik, és valami mégis működni kezd köztük: Jean akarata ellenére belesodródik Rose ügyeibe, és megszereti a három kamaszt. Az egyre inkább családdá szerveződő együttlétükből lassan kiderül, mennyi minden repedezik Rose jókedve alatt.
Léonetti pályáján ez éles fordulat. Első filmje, a Carré blanc (2011) hideg disztópia volt, a Return to Sender (2015) amerikai thriller Rosamund Pike főszereplésével — a mostani film ehhez képest szinte semmilyen műfaji védőréteget nem visel: emberi léptékű, közelről nézett történet, amelyet a rendező írt is. Az operatőr David Nissen, a zenét Fred Avril és — szokatlan módon — a főszerepet játszó Pierre Lottin szerezte.
Rose szerepében Sandrine Kiberlain látható, Jeanként Pierre Lottin, akit itthon leginkább a Les Tuche-filmekből, a Fúvósokból és Ozon Az idegenjéből ismerhet a közönség — utóbbiért nyerte el a legjobb férfi mellékszereplőnek járó César-díjat. A három gyereket Louise Labèque, Alexis Rosenstiehl és Alma Ngoc alakítja.
A francia kritika megosztott: a tizenkilenc értékelt lap átlaga középerős, és több bíráló szerint a történet váza kiszámítható, a befejezés pedig könnyfacsaró. Amiben viszont szinte mindenki egyetért, az a két főszereplő: a La Voix du Nord „a mostanában látott legüdítőbb rosszul összeválogatott párosnak" nevezte őket, a Télérama pedig „váratlan kifutású, sikerült vígjátékként" írt a filmről.
→ IMDb adatlap