Blue Heron – Egy nyár emléke

Sophy Romvari első nagyjátékfilmje egy magyar család történetét követi, akik a kilencvenes évek végén a Vancouver-szigeten próbálnak új életet kezdeni. A nyolcéves Sasha számára a nyár egyszerre tűnik végtelen szabadságnak és valami nehezen megnevezhető feszültség idejének: családi videók készülnek, tavaknál és erdőkben töltik a napokat, a felnőttek beszélgetései félmondatokban szűrődnek át, a legidősebb testvér pedig lassan eltávolodik a többiektől. A film két idősík között mozog: a gyermeki érzékelés töredékes emlékei és a felnőtt Sasha próbálkozása között, aki évekkel később próbálja megérteni, mi történt azon a nyáron, és hogyan alakította át családját egy kimondatlan veszteség. A Blue Heron nem klasszikus családi dráma vagy coming-of-age történet: inkább az emlékezés bizonytalan működéséről szól, arról, hogyan maradnak meg mozdulatok, fények, hangulatok és hiányok valami pontos történet helyett.

Romvari filmje erősen személyes alapanyagból építkezik. A rendező korábban rövidfilmjeiben — különösen a Still Processing (2020) című munkájában — már saját családi archívumához és magyar gyökereihez fordult, VHS-felvételek és személyes narráció segítségével vizsgálva a családi emlékezet működését. A Blue Heron ezt a vonalat folytatja, de jóval tágabb formában: a Super 16 mm-es képek szemcsézettsége, a természetes fények, a hosszú csendek és a gyermeki nézőpont következetes használata egyszerre idézik fel a kilencvenes évek családi videóinak intimitását és az emlékezés törékenységét. A film ritmusát nem a cselekmény fordulatai adják, hanem az apró ismétlődések, a nyári táj hangjai, a víz, az erdő, a madarak jelenléte és a családtagok közötti finom elmozdulások. Romvari különösen érzékenyen dolgozik a gyermeki perspektívával: Sasha sokszor nem érti a körülötte zajló dolgokat, a néző mégis pontosan érzi a feszültséget, amely lassan áthatja a család egész működését.

Sophy Romvari a kortárs kanadai független film egyik legizgalmasabb új alkotója, akinek munkáit eddig elsősorban rövidfilmes közegben ismerték. Magyar kötődése személyes és filmes szempontból is meghatározó: nagyapja Romvári József Balázs Béla-díjas díszlettervező volt, aki Szabó Istvánnal, Jancsó Miklóssal és Fábri Zoltánnal is dolgozott, édesapja pedig ma is Pécsen él. Romvari több interjúban beszélt arról, hogy a családi emlékezet, a migráció és a kulturális kettősség élménye alapvetően formálja filmes gondolkodását. A Blue Heron első egész estés filmje, amelyben ezek a személyes és filmes örökségek először kapcsolódnak össze ilyen nyíltan és nagyszabásúan.

A film világpremierje a 78. Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál Cineasti del Presente szekciójában volt, ahol elnyerte a legjobb elsőfilm díját. Ezt követte a torontói bemutató, ahol a TIFF legjobb kanadai elsőfilmnek járó díját kapta meg, majd szerepelt a New York Film Festival, a Viennale és a Vancouver International Film Festival programjában is. A kritikai fogadtatás kiemelten erős volt: a Variety „darabokra zúzó emlékfilmnek” nevezte, míg több kritikus Charlotte Wells Aftersun-jához és Joanna Hogg személyes hangú filmjeihez hasonlította Romvari munkáját. A visszhang elsősorban a film érzelmi pontosságát, vizuális érzékenységét és azt emelte ki, ahogyan a rendező a családi emlékezet bizonytalanságát képes filmes formává alakítani.