Az apám és Victor Hugo

A Victor comme tout le monde Pascal Bonitzer rendezésében Robert Zucchini, egy idősödő francia színész történetét meséli el, aki éveken át Victor Hugo szövegeivel turnézza végig az ország színháztermeit – a Hugo-versek, -beszédek és -regényrészletek lassan személyes anyanyelvévé válnak, miközben a magánéletben szelíd melankólia kíséri. Stabil házasságban él második feleségével (Chiara Mastroianni), és élete egy gondosan kimért, irodalmi keretben folyik, amíg egy nap váratlanul felbukkan Lisbeth, az a már felnőtt lánya, akit nem nevelt fel és aki épp most veszítette el az anyját. A film két szálon halad: Robert kínos, fokozatos próbálkozásait követi, ahogy közelíteni próbál ehhez a számára gyakorlatilag idegen nőhöz; közben pedig három fiatal színésznő – köztük Lisbeth egyik közeli barátnője – egy kis kabaréban saját Hugo-műsort állít színpadra, sokkal kritikusabb, feministább megközelítésben, mint amit Robert a rajongásból fakadó tisztelettel képvisel. Hugo életének árnyékos területei – a tragikusan elveszített lánya, Léopoldine emléke, a nőkkel folytatott bonyolult viszonyai, a politikai szerepvállalás – fokozatosan rímelnek rá Robert saját családi kudarcaira, és a filmnek az lesz a kérdése, hogy a szeretni-tudás hogyan viszonyul a csodálni-tudáshoz: nem csak Hugo, hanem az apák és lányok között is.

A film keletkezése maga is része a történetnek. A forgatókönyvet Sophie Fillières, a francia mozi egyik legkülönlegesebb hangú szerzője írta – ő vitt át egy eredetileg Hugo-életrajzfilmnek szánt projektet ebbe a fanyar, Hugo-tól és önmagától egyforma távolságot tartó komédiába. Fillières 2023 nyarán meghalt, mielőtt elkezdhette volna a forgatást; a filmet hosszú éveken át társa, Pascal Bonitzer (a Cahiers du cinéma egykori kritikusa, Rivette, Téchiné és Ruiz forgatókönyvírója, a Le tableau volé rendezője) fejezte be – élete első olyan filmje, amelynek nem maga a szerzője. A főszerepet Fabrice Luchini játssza, akivel Bonitzer közel harminc évvel a Rien sur Robert (1998) után dolgozik újra: a szerep nyilvánvalóan Luchini saját, 2023–24-es Hugo-felolvasó estjeit is visszahangzik (Robert Zucchini neve nyíltan „Hugo" anagrammája körül játszik), de a film nem Luchiniről, sőt nem is teljesen Hugóról szól. Yves Angelo operatőri munkája a színpad, az öltöző és a hétköznap visszafogott tereit mossa össze, Alexei Aigui zenéje pedig a kamarapszichológiai komédia és a nagy irodalmi alak közötti finom ívet rajzolja meg. A Mastroianni, Marie Narbonne, Suzanne De Baecque, Louise Orry-Diquéro, Iris Bry alkotta szereplőgárda jelenléte adja a film másik nagy erejét: a klasszikus francia, „beszélő" filmnek azt a hagyományát viszi tovább, amelyet Bonitzer pályája Rohmer és Guitry felől örökölt.

A Victor comme tout le monde 2026. március 11-én került Franciaországban a mozikba a Les Films du Losange forgalmazásában, és bekerült a 2026-os angers-i Premiers Plans nemzetközi fesztivál válogatásába. A kritikai fogadtatás megosztott, de meghatározóan elismerő: az Avoir-Alire egyenesen Bonitzer eddigi legjobb és legkoherensebb munkájának nevezte, kiemelve, hogy a film szerencsésen elkerüli a melodrámai kliséket és a színház-élet párhuzam bemutatandó zsákutcáit, és helyette egyensúlyban tartja az érzelmi súlyt és a nyelvi finomságot. A kritikák visszatérő pontja Luchini alakítása: a vélemények szerint pályája egyik legnagyobb szerepe – ritka esetnek mondják, amikor a színész szándékos „letisztultsággal" tudja játszani önmagához nagyon közel álló figuráját, anélkül, hogy a szokásos Luchini-tikkek és idézetkultusz uralma alá vonná a jelenetet. Más hangok – a SensCritique-en és néhány francia napilapban – a filmet bizonyos „párizsi bobo" zártságában marasztalják el. Akármelyik felé is hajlik a néző, a film alapvető, vissza-visszatérő kérdésén nehéz nem fennakadni: ki az, akit ennyire értünk – és kit hagyunk magára közben?