De Gaulle – Az ellenállás hajnala

Franciaország 1940 júniusában összeomlik, és fegyverszünetet ír alá a náci Németországgal. Charles de Gaulle, egy akkor még alig ismert tábornok, nem fogadja el a döntést: Londonba megy, ahol nincs mögötte hadsereg, kormány, pénz és felhatalmazás — mindössze egy mikrofon és az az állítás, hogy a háború nem ért véget, és Franciaország nem veszett el. A film az ezt követő két évet követi végig, 1940-től 1942-ig: azt az időszakot, amikor de Gaulle-nak előbb a szövetségeseit kellett meggyőznie arról, hogy ő egyáltalán képvisel valakit, és csak utána a sajátjait.

A rendező személye itt több, mint érdekesség. Antonin Baudry hivatásos diplomata volt: évekig a francia külügyminisztériumban dolgozott, Dominique de Villepin beszédírójaként, később a washingtoni francia nagykövetség kulturális attaséja lett. A tapasztalatait Abel Lanzac néven, képregényben írta meg — a Quai d’Orsay a külügy belső működésének szatírája, amely 2013-ban elhozta az angoulême-i képregényfesztivál legjobb albumnak járó díját; Baudry csak ezután fedte fel, hogy ő írta. Vagyis azt a történetet, amelyben a legfőbb fegyver egy rádióbeszéd, egy olyan ember vitte filmre, aki hivatásszerűen írt beszédeket mások szájába. Rendezőként korábban a Le Chant du loup című tengeralattjárós thrillert jegyezte.

A főszerepben Simon Abkarian látható de Gaulle-ként — nem a kézenfekvő választás, hanem egy francia-örmény karakterszínész, és a film részben épp ebből él. Churchillt a brit színpadok egyik legnagyobb alakja, Simon Russell Beale játssza, a további szerepekben Mathieu Kassovitz (François Darlan), Benoît Magimel (Pierre Koenig), Niels Schneider (Leclerc tábornok), Félix Kysyl (Jean Moulin), Anamaria Vartolomei, Karim Leklou és Tom Mison (Anthony Eden) látható.

A forgatókönyv alapja Julian Jackson brit történész nagy de Gaulle-életrajza, a De Gaulle: une certaine idée de la France— a film tehát nem belső nemzeti legendáriumból, hanem egy külső, angolszász történészi munkából indul ki, és Jackson a forgatókönyv társszerzőjeként is szerepel. A zenét Volker Bertelmann szerezte, a Nyugaton a helyzet változatlan Oscar-díjas zeneszerzője. A film egy kétrészes vállalkozás első fele; a folytatás, a J’écris ton nom Franciaországban három héttel később került a mozikba.

A filmet a 2026-os cannes-i fesztiválon mutatták be, versenyen kívül, majd júniusban került a francia mozikba, ahol az év egyik legnagyobb közönségsikere lett: hárommillió fölötti nézőszámmal, közel negyvenmillió eurós költségvetéssel. A Variety a klasszikus hollywoodi nagyprodukciókhoz hasonlította.