Neonpokol

Egy futurisztikus metropolisz ködbe fullad, és a ködben elszabadul valami, aminek nincs neve. Elle, egy zaklatott fiatal nő az eltűnt apja nyomába ered; útja keresztezi egy amerikai katonáét, aki a saját lányát próbálja kihozni a pokolból. A film innentől nem magyaráz: Refn képekben, fényben és zenében dolgozik, a történet inkább áramlik, mint halad.

A háttértörténet ez esetben legalább annyira érdekes, mint a film. Refn néhány éve úgy nyilatkozott, hogy a végére ért a saját alkotói útjának — megcsinálta, amit meg akart, nem maradt semmi. Aztán 2023-ban egészségügyi krízis érte. „Fél órán át halott voltam, és árammal hoztak vissza, mint Frankensteint" — mondta erről. Ekkor jött rá, hogy elölről kezdheti, és hogy megint filmet akar csinálni, méghozzá olyat, amilyet még soha. A Neonpokol az első nagyjátékfilmje a Neon démon (The Neon Demon, 2016) óta, és nehéz nem összeolvasni a kettőt: egy pokoljárásról szóló film attól, akit visszahoztak.

A készítés módja is a szokásostól eltérő. A történet részben Japánban játszódik, japán színészekkel és japán nyelvű jelenetekkel, a film mégsem forgott Japánban: Refn beutazta Japánt és Dél-Koreát, majd arra jutott, hogy amit keres, az nem létezik, tehát meg kell építeni — végül mindent koppenhágai díszletekben vett fel, ötvenhét nap alatt. A stáb végig harminc fő alatt maradt, a szereplőkkel együtt. Elmondása szerint először horrort akart csinálni, aztán sci-fit, aztán belejött Douglas Sirk melodrámáiba, aztán újranézte John Waters filmjeit; a forgatás végén pedig eldöntötte, hogy a filmnek operaszerűnek kell lennie, és felkérte Pino Donaggiót — Brian De Palma állandó zeneszerzőjét (Carrie, Body Double) —, akivel most dolgozott először.

A világpremier 2026 májusában volt Cannes-ban, versenyen kívül, ahol tizenkét perces vastaps fogadta — a kritika viszont ennél sokkal hidegebb. Az összesítők egyértelműek: a Rotten Tomatoes huszonhét kritikájából alig több mint negyven százalék pozitív. A Variety szerint „a Neonpokol katasztrófa, de még ez is a hipszterfaktor része: a film gyakorlatilag bejelenti, hogy túl menő ahhoz, hogy összefüggő legyen". A Hollywood Reporter kritikusa is lesújtó volt, miközben dicsérte a színészeket, az operatőri munkát, a látványtervet és az Argentóra meg De Palmára tett utalásokat. A TheWrap ellenben Sophie Thatcher eddigi legmerészebb alakításának nevezte a főszerepet, és helyenként Jack Nicholsonhoz hasonlította a Ragyogásban. Ez a film nem akar mindenkinek tetszeni, és nem is fog: aki Refn korábbi munkáihoz nem talált utat, ezzel sem fogja megtalálni."

Elle szerepében Sophie Thatcher, a katonaként Charles Melton látható, mellettük Kristine Froseth, Havana Rose Liu, Diego Calva, Dougray Scott és a japán szereplők, köztük Hidetoshi Nishijima. Refn Cannes-ban nem újonc: 2011-ben a Drive – Gázt! (Drive) rendezéséért kapott díjat, majd a Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives) és a Neon démon is versenyben szerepelt.