Négy anya négy fia

Edward (James McArdle), a sikere küszöbén álló dublini író teljes idejében édesanyját, Almát ápolja: a stroke-on átesett, kerekesszékhez kötött, beszélni már nem tudó asszonyt Fionnula Flanagan játssza — egy gyakorlatilag néma alakítást nyújtva, amelyben minden mondat egy navigátorszerű iPad-szintetizátoron át érkezik. Edward meleg főszereplős ifjúsági regényei épp most futnak be Amerikában, az ottani könyvturné pedig küszöbön áll — az életéből azonban szinte lehetetlen kilépnie. Amikor három középkorú meleg barátja váratlanul nekivág egy spanyolországi Pride-hétvégének, a saját gondozói terheiket egyszerűen Edwardra zúdítják: a hétvégére négy különc, sokszor elviselhetetlen, egymástól radikálisan különböző idős asszonyról kell egyszerre gondoskodnia.

A film Darren Thornton ír rendező — testvérével és állandó forgatókönyvíró-társával, Colin Thorntonnal közösen jegyzett — második nagyjátékfilmje, lazán Gianni Di Gregorio Augusztusi vacsora (Pranzo di Ferragosto, 2008) című olasz vígjátékának nyomán. A Thornton fivérek azonban nem klasszikus remake-et készítettek: a római augusztusi rekkenőséget egy szürke, dublini hétvégére cserélték, az olasz agglegény-főhős helyébe pedig egy középkorú meleg írót tettek — és ezzel olyan szöveggé alakították az alaphelyzetet, amely az ír katolikus matriarchátus, a felnőtt gyerekek gondozói terhei és a meleg fiúk-anyjuk-templom háromszögének minden ráncát kitölti.

A Variety szerint a film „szerény keretben tartott otthoni vígjáték, amely meglepő mélységű bölcsességet és szomorúságot tartogat", és „helyet érdemel az anya-fiú filmek pantheonjában"; a Screen Daily azt emeli ki, hogy a Thornton fivérek „egy magas, ironikus alaphelyzetet finoman szerető filmmé tudtak alakítani"; a Filmireland recenzense pedig az országjáró kisbusz-jeleneteket dicséri, ahol a négy anya megosztja egymással fiaik coming outjának történetét — egyikük közben a Gay Bar: Why We Went Out című könyvet olvassa, kezében szorongatva a nyakában lógó keresztet. Niamh Cusack cameóját szelíd vágáspoén-zuhatagként emlegeti több kritika.

A film 2024-es londoni világpremiere a BFI London Film Festival fő versenyprogramjában volt. Operatőr Tom Comerford, a zenét Stephen Rennicks és Hugh Drumm szerezte, producer Eric Abraham (Port Pictures, Portobello Productions). IMDb-értékelése 6,7. A Letterboxd-kritikák egyike „különös módon megható, csendben éleslátó és gyakran hangosan vicces" filmként foglalja össze — talán ez a hármasság a legpontosabb leírás.