A torinói ló

A torinói ló egy isten háta mögötti tanyán élő apa és lánya hat napját követi végig. A mindennapok szinte változatlan rituálékból állnak: öltözködés, vízhordás, krumplievés, munka a szélben. A cselekmény azonban nem előre halad, hanem fokozatosan kifelé tart a létezésből. A teremtés rendjével ellentétes irányban tűnik el minden, ami addig értelmet adott az életnek: előbb a növények és az állatok működése omlik össze, majd az emberi cselekvés válik lehetetlenné, végül megszűnik a szél, elhalványul a fény, és a világ lassan sötétségbe fordul. Tarr a napokat szigorú rendben tagolja, minden egyes nap végén és kezdetén érzékeltetve az idő múlását, miközben az „este lett és reggel” bibliai ritmusa üres, reménytelen ismétléssé válik.

A torinói ló Tarr Béla utolsó filmje, életművének radikális lezárása. A cím arra a lóra utal, amelyet Friedrich Nietzsche pillantott meg 1889. január 3-án, torinói lakásából kilépve. A kocsi elé kötött ló megmakacsolta magát, mire a kocsis ostorral ütlegelni kezdte. A filozófus odalépett a lóhoz, majd hatalmas zokogásban kitörve átölelte. Miután szolgája hazavitte, ágyba tette Nietzschét, aki innentől kezdve élete hátralévő 10 évét némán, szellemi leépülésben töltötte. Nietzsche 1889-es torinói összeomlása nem illusztratív előzmény, hanem gondolati keret: a film nem a filozófusról szól, hanem arról a világról, amelyben a részvét, az értelem és a cselekvés fokozatosan ellehetetlenül. A minimalizált cselekmény, a hosszú beállítások és a monoton ismétlődés itt végpontjára ér: már nem társadalmi rendszerek vagy közösségek omlanak össze, hanem maga a létezés. A film 2011-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjat kapott, és egy olyan életművet zár le, amely következetesen a remény, a hit és a megváltás lehetetlenségének határait vizsgálta — egészen a világ kialvásáig.