Egy biztonságos hely
Megnézem az előzetest A Maison des femmes egy párizsi intézmény, ahová erőszakot elszenvedett nők fordulnak segítségért. Diane doktornő és a csapata — Manon, Inès, Awa és a többiek — orvosi ellátást, jogi képviseletet és lakhatást intéz nekik, segít a feljelentésben, és mindenekelőtt elhiszi, amit mondanak. A film nem egyetlen esetet követ végig, és nem is egyetlen hőst állít a középpontba, hanem azt mutatja meg, hogyan dolgozik együtt egy csapat. Két dolog forog kockán: mi lesz azokkal, akik bekopognak, és meddig bírják azok, akik fogadják őket.
A film legfontosabb döntése az, amit nem mutat meg. Az elkövetők végig a vásznon kívül maradnak, és maga a bántalmazás sem kerül képre: a film csak a következményekkel és a talpra állás lassú, aprólékos munkájával foglalkozik. Emiatt lehet végigülni egy olyan témát, amely másképp könnyen átcsúszna voyeurizmusba. A hangneme pedig nem gyászos: a kollégák között sok a humor, és a győzelmeknek — egy felvett feljelentésnek, egy megtalált albérletnek — valódi súlyuk van.
A film mögött valóságos intézmény áll. Ghada Hatem-Gantzer francia-libanoni szülész-nőgyógyász 2016-ban nyitotta meg Saint-Denis-ben az első ilyen házat, ahol bántalmazást vagy nemi csonkítást elszenvedett nők egy helyen kapnak orvosi, jogi és pszichológiai ellátást. Mélisa Godet ugyanabban az évben hallotta Hatemet a rádióban beszélni a frissen megnyitott intézményről, és onnantól nem hagyta nyugodni a téma. Hatem eleinte nem akart fikciós szereplővé válni; Godet egy részletesen kidolgozott filmtervvel győzte meg, aztán a forgatókönyv több változatát is elolvastatta vele. A vásznon látható alakok kitaláltak, a helyzetek viszont a ház valódi mindennapjaiból valók.
Diane szerepében Karin Viard látható, a francia film egyik legtöbbet foglalkoztatott, César-díjas színésznője. A csapat magját mellette Laetitia Dosch, Oulaya Amamra és Eye Haïdara alkotja; kisebb szerepekben Pierre Deladonchamps, Laurent Stocker, Aure Atika és az énekesnőként ismert Juliette Armanet is feltűnik. Mélisa Godet-nak ez az első nagyjátékfilmje; a képeket Fabien Faure fényképezte, a zenét Audrey Ismaël szerezte.
A világpremier a marrákesi filmfesztiválon volt, a francia bemutató márciusban követte. Glasgow-ban az első- és másodfilmes rendezők versenyében elhozta a közönségdíjat, és a francia kritika is arról írt, ami a nézőtéren történik vele: a film a bántalmazott nőket nem áldozatként mutatja meg, hanem azon az úton, amelyen visszaszerzik az életüket.