Miket nem beszélek
Megnézem az előzetest Kirk Jones filmje John Davidson valós történetét dolgozza fel: egy skóciai fiúét, akinél tizenöt éves korában Tourette-szindrómát diagnosztizálnak egy olyan időszakban, amikor a betegségről alig létezik társadalmi tudás vagy nyelv. John (Robert Aramayo) hirtelen az iskola és saját környezete céltáblájává válik: furcsa hangkitöréseit, kontrollálhatatlan mozdulatait és káromkodásait a legtöbben egyszerű rossz viselkedésnek vagy provokációnak látják. A film azonban nem egy „legyőzött betegség” történetét építi fel, hanem annak a hosszú folyamatát követi, ahogyan John fokozatosan megtanul együtt élni saját működésével, és végül aktivistává válik: előadásokat tart, kampányol, médiában szerepel, és megpróbál társadalmi nyelvet teremteni valamihez, amit addig inkább elhallgattak vagy kigúnyoltak. A családi háttér, a szégyen, a düh és a humor végig együtt mozognak a filmben; John története egyszerre személyes önelfogadás és közösségi láthatóvá válás története.
Kirk Jones rendezése tudatosan kerüli a túlzott melodrámát. A film sokszor hétköznapi helyzetekben mutatja meg a Tourette működését: iskolai felelésekben, randikban, buszmegállókban, televíziós interjúkban vagy egyszerű családi vacsorák során. Jones érzékenyen dolgozik a kontroll elvesztésének élményével: a hangkitörések és tikkek nem dramatikus effektként jelennek meg, hanem a szereplő mindennapi tapasztalatának részeként. Robert Aramayo alakítását különösen sok kritika emelte ki, elsősorban azért, mert nem imitációként vagy külsődleges „színészi feladatként” közelít a Tourette-hez, hanem fokozatosan építi fel John sérülékenységét, humorát és makacsságát. A film ritmusa visszafogott, sok csenddel és apró megfigyeléssel dolgozik; Jones inkább emberi helyzeteket figyel, mint klasszikus életrajzi fordulópontokat.
Kirk Jones neve elsősorban az érzelmes, közönségbarát brit filmek kapcsán ismert: a Waking Ned (1998) és az Everybody’s Fine (2009) után az elmúlt években ritkábban rendezett nagyjátékfilmet. Az I Swear pályájának egyik legszemélyesebb és legvisszafogottabb munkája lett, amelyben a megszokott brit humor ezúttal egy neurodiverzitással élő főszereplő tapasztalatával találkozik. A film külön figyelmet fordított arra is, hogy Tourette-szindrómával élő tanácsadókkal dolgozzon együtt, és több jelenetet valódi önsegítő közösségekben forgattak.
A film világpremierje a 2025-ös Toronto International Film Festival Special Presentations szekciójában volt, ezt követően szerepelt a Londoni Filmfesztivál, a Palm Springs International Film Festival és a Göteborgi Filmfesztivál programjában is. A kritikai fogadtatás elsősorban Robert Aramayo alakítását és a film empatikus, nem szenzációhajhász megközelítését emelte ki. Többen összehasonlították olyan érzékeny brit karakterdrámákkal, mint a The Peanut Butter Falcon vagy a Rocks, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy az I Swear ereje éppen abban van, hogy nem „inspirációs történetként” kezeli főhősét, hanem teljes, esendő emberként mutatja meg. A Tourette Association of America külön nyilatkozatban méltatta a filmet a szindróma hiteles és emberközeli ábrázolásáért.