Kék Pelikan

1988-ban, kevéssel a vasfüggöny leomlása előtt vagyunk Magyarországon. Ekkor már mindenki igényelhet világútlevelet, kinyíltak a határok, felszabadult az utazás lehetősége. A vonat és a busz azonban nagyon drága, még nincsenek olcsó megoldások (pl. fapados járatok), és az embereknek nincs pénzük arra, hogy külföldre utazzanak. Mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele? Európa felfedezése olyan erős és természetes igényként jelentkezik, hogy egyáltalán nem számít, milyen úton válik lehetségessé. Az Európába vágyódó három jóbarát, Ákos, Laci és Petya valahonnan megkapja egy srác telefonszámát, aki hamis vonatjegyeket árul. Megbeszélnek vele egy találkozót a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. Miután megkapják a jegyet, látják, hogy rossz minőségű hamisításról van szó. A jegydealer elmondja, hogy ezzel ne foglalkozzanak, mert sokan utaztak már ilyen jeggyel. A fiúk annyira amatőrnek találják a jegyet, hogy úgy döntenek, nem használják fel. Fogadnak, hogy ők ennél jobb hamisítványt tudnak csinálni, és elkezdik visszafejteni a szálakat. A pályaudvarok nemzetközi pénztáraiba bekukkantva kifigyelik, hogyan dolgoznak a pénztárosok. Rájönnek, hogy a jegyeket kézzel írva, indigóval (Kék Pelikan) töltik ki, és a másolat kerül az utashoz, míg a golyóstollal írt „eredeti” példány a MÁV-nál marad. Összerakják az összes pénzüket, felváltva a pénztárokhoz állnak, és annyi jegyet vásárolnak, amennyi csak a pénzből kijön.
Egy budapesti belvárosi bérház egyik lakásában megkezdődnek a kémiai kísérletezések a jegyekkel…