Michael

Antoine Fuqua Michael című filmje nem életrajzi leltár, hanem egy sűrített portré arról a kamaszkortól a Bad-korszakig ívelő időszakról, amely alatt Michael Jackson a Jackson 5 gyermeksztárjából a popzene egyedülálló alakjává vált. A rendező neve önmagában is meglepő választás: Fuqua a Training Day, Az ítéletvégrehajtó-filmek és A hét mesterlövész után elsőként vállalkozik zenés életrajzi filmre, és éppen ebből a távolságból közelít – a színpadi jelenetek intenzitását és a családon belüli viszonyok nyers drámáját kontrasztba állítja, és kerüli a műfaj szokásos, kronologikus bejárását. John Logan forgatókönyve a döntő csomópontokra koncentrál: a Motown-évekre, az Off the Wall és a Thriller születésére, a Motown 25 legendás moonwalk-jelenetére, valamint arra a bonyolult viszonyra, amely Michaelt apjához, Joe Jacksonhoz és a testvéreihez fűzte. A címszerepet Jaafar Jackson – az énekes unokaöccse – alakítja filmes debütálásaként; a korai kritikák szerint nem imitációt, hanem meglepően törékeny, belülről építkező jelenlétet hoz, miközben a tánc- és énekszámokat maga adja elő. Mellette Colman Domingo (Joe Jackson), Nia Long (Katherine Jackson), Miles Teller (John Branca, az ügyvéd) és Larenz Tate (Berry Gordy) formálja a körülötte lévő hatalmi és érzelmi erőteret.

A filmet kétévnyi forgatás és részben az amerikai színészsztrájk, részben a Jackson-örökösökkel kötött jogi megállapodások miatti újraforgatások előzték meg, és ennek nyomai a végeredményen is érezhetők: a rendező vállaltan inkább a zsenit és az emberi sérülékenységet keresi, mintsem az ítéletet. A Michael így egyszerre igyekszik lenni nagyszabású koncertfilm és kamarajáték – Dion Beebe operatőri munkája a színpadi fénytengerek és a stúdiók, öltözők, otthonok félhomálya között vált, Barbara Ling díszletei pedig aprólékosan rekonstruálják a hetvenes-nyolcvanas évek Motown- és Hollywood-esztétikáját. A zenei gerincet Jackson saját felvételei adják, köztük élő változatok a Jackson 5-korszakból, a Thriller-ből, a Billie Jean-ből és a Beat It-ből, új kontextusba helyezve. A berlini premieren a fogadtatás többségében lelkes volt – különösen Jaafar és Domingo alakítását emelték ki –, ugyanakkor több kritika szóvá tette, hogy a film a zárófelvonásban visszafogott, a botrányokat és a későbbi évek árnyait pedig inkább csak érinti, mint feldolgozza. Éppen ezért érdemes úgy nézni: nem a teljes Michael Jackson-történetet keressük benne, hanem egy gondosan megkomponált betekintést abba, hogyan születik – és mibe kerül – a XX. század egyik legnagyobb előadóművészi jelensége.