Lichter Péter bemutatja: Nem vénnek való vidék

Joel és Ethan Coen Nem vénnek való vidékének (No Country for Old Men, 2007) újranézésekor ma is nyilvánvaló, miért lett belőle az új évezred első évtizedének egyik megkerülhetetlen amerikai filmje. A Coen fivérek Cormac McCarthy 2005-ös regényét adaptálják hűségesen – a forgatókönyvet maguk jegyzik –, és a texasi-mexikói határvidék 1980-as éveinek pusztaságába helyeznek egy látszólag klasszikus thrillerképletet: egy vadászó hegesztő, Llewelyn Moss (Josh Brolin) kábítószerüzlet-romokon bukkan rá egy táskányi pénzre, és úgy dönt, megtartja. A pénzt visszaszerezni küldött bérgyilkos, Anton Chigurh (Javier Bardem) alakjában azonban nem egyszerű fenyegetés lép a nyomába: egy olyan figura, akit a Coenek tudatosan kiemelnek a gengszterfilm ismert tipológiájából – hideg logika, elnyűhetetlen határozottság, sűrített levegős pisztoly, pénzfeldobás az áldozat életéért –, és mellé állítják Tommy Lee Jones öregedő seriffjét, Ed Tom Bellt, aki egyre kevésbé érti azt a világot, amelyben szolgálnia kellene.

A rendezés lecsupaszított, szikár, zene gyakorlatilag nincs: a feszültséget a csend, a léptek, a szélfújás és a cipzárak hangja építi fel – Roger Deakins operatőr szélesvásznú, tág horizontú képei pedig ugyanúgy a western-hagyományból érkeznek, mint amennyire szembe is fordulnak vele.
Éppen ebben áll a film fanyar zsenialitása: miközben pontosan használja a thriller és a western alapfogásait, végig következetesen megtagadja a műfaji kielégülést. A kulcsjelenetek egy része képen kívül történik, a főszereplő sorsát egy halk hír közli, a zárlat pedig nem lezárás, hanem egy álom elmondása – egy öreg seriff monológja az apjáról és a hidegről, amely tovább visszhangzik, mint bármely lövés lett volna.

Bardem hajmeresztő, Oscar-díjas alakítása egyszerre emberi és démoni, Brolin és Jones pedig ugyanabban a konok csendben tartja a filmet, amelyben McCarthy prózája is mozog. A 2008-as Oscar-gálán a legjobb film, legjobb rendezés, legjobb adaptált forgatókönyv és legjobb férfi mellékszereplő díját is elvitte, de ennél fontosabb, hogy mára a Coen-életmű és általában a 2000-es évek amerikai filmművészetének egyik sarokkövévé vált. Egy ritka, fegyelmezett meditáció a sorsról, a véletlenről és arról, hogy mit kezd az öregedő, jó szándékú ember egy olyan erőszakkal, amelyet már nem tud sem megnevezni, sem megérteni – érdemes nagyvásznon újra találkozni vele.