A gyűlölet
Megnézem az előzetest Mathieu Kassovitz filmje a kilencvenes évek francia mozijának egyik meghatározó alkotása: egyszerre nyers, vizuálisan lehengerlő és máig nyugtalanítóan aktuális látlelet a modern Franciaország társadalmi feszültségeiről. A történet huszonnégy órát követ végig a párizsi külvárosok betonrengetegében, közvetlenül egy rendőri brutalitásba torkolló zavargás után. Vinz (Vincent Cassel), Hubert (Hubert Koundé) és Saïd (Saïd Taghmaoui) céltalanul sodródnak egyik helyről a másikra: metrók, lakótelepek, háztetők és rendőri igazoltatások között, miközben a bennük felgyülemlett düh és kilátástalanság egyre közelebb viszi őket egy végzetes pillanathoz. Kassovitz filmje nem egyszerűen társadalmi dráma, hanem egy folyamatosan feszülő állapot lenyomata — arról, hogyan termeli újra magát a megaláztatás, az erőszak és a reménytelenség spirálja.
A film fekete-fehér képei mára filmtörténeti referenciaponttá váltak. Pierre Aïm operatőr munkája egyszerre dokumentarista és erősen stilizált; Kassovitz hiphop-kultúrát, amerikai utcai filmeket és francia társadalmi realizmust olvaszt össze egy rendkívül energikus filmnyelvvé. A kamera folyamatos mozgásban van: lebeg a lakótelepek fölött, végigsiklik folyosókon, körbeforog a szereplők körül. A film ritmusát a rap, a DJ-kultúra és a külvárosi hétköznapok monoton feszültsége alakítja. Vincent Cassel számára a La Haine jelentette az áttörést, Hubert Koundé visszafogott jelenléte pedig fontos ellenpontja a filmben folyamatosan fortyogó agressziónak.
Mathieu Kassovitz a La Haine-nal robbant be a nemzetközi filmvilágba. A film közvetlen inspirációját egy valós rendőri erőszakeset, Makomé M’Bowolé halála adta, és Kassovitz egész munkáját áthatja az a generációs és társadalmi tapasztalat, amelyet a francia bevándorlónegyedek fiataljai éltek meg a kilencvenes években. A La Haine azóta nemcsak korszakfilm lett, hanem hivatkozási pont minden olyan európai alkotás számára, amely rendőri erőszakról, társadalmi kirekesztettségről és városi feszültségekről próbál beszélni.
A film 1995-ben Cannes-ban mutatkozott be, ahol Kassovitz elnyerte a legjobb rendezés díját. A kritikai fogadtatás kezdettől rendkívül erős volt: sokan Scorsese és Spike Lee filmjeihez hasonlították energiája és társadalmi érzékenysége miatt, miközben hangsúlyozták, hogy a La Haine nagyon specifikusan francia tapasztalatból építkezik. Harminc évvel a bemutató után a film ismét mozivászonra kerül 4K felújított változatban — és ma is ugyanazzal az erővel beszél kirekesztésről, identitásról és dühről.